Kedves fűszerek!
Ez a blog az emlékek fala, tudtátok?
Kilencedikes, tizedikes korotokban ez a felület volt az, ahova névtelenül kiírhattátok magatokból a gondolataitokat, játékos feladatok formájában. Akkor még nem tudhattuk, hogy érettségire készülve a koronavírus miatt ilyen furcsa módon kell megszakadnia az osztályközösségeteknek is.
De ezt a helyet nem pusztítja el semmilyen vírus. A tábla, amelyet kilencedik osztály végén közösen színeztetek ki, mindig itt marad nektek a blog fejlécében. És az írásaitok is itt lesznek mindig, még akkor is, amikor már egyetemre jártok vagy dolgozni fogtok, sőt akkor is, amikor gyerekeitek lesznek, és 10-20-30 éves érettségi találkozót szerveztek majd valamelyik jónevű tordai vendéglőben.
Ezért most kaptok tőlem egy utolsó feladatot.
Írd le azt a történetet, amire emlékezni szeretnél a diákéveidből. Mesélheted névvel vagy név nélkül, ahogy szeretnéd. Biztosan van valami jópofa sztori, amit meg akarsz őrizni önmagad és az osztály számára. Aki szeretné, fel is fedheti ezúttal a valóságos nevét, de természetesen nem kötelező. Csak olyasmit írjatok, ami hosszú távon is vállalható, magatok és mások számára is. Ne írj semmi olyat, ami bántana másokat. Legyen ez az utolsó bejegyzés a szép emlékek helye. Nekem nagyon sok történetem van, ami az osztállyal kapcsolatos, sokszor eszembe jut az együtt töltött idő, úgyhogy én is megosztok majd veletek egy emléket a végén.
Határidő (merthogy határidőnek lenni kell): 2020. május 17., vasárnap. Később is megírhatod, de ha teheted, próbáld tartani ezt a határidőt.
Minden jót kívánok, sikeres felkészülést az érettségire ebben a különös időszakban. Vigyázz magadra, és add tovább a többieknek is a hírt!
Szeretettel üdvözöl egykori tanárod,
Lukács János
p.s.: Ha nincs különösebb ötleted, írhatsz csak egyszerűen egy üzenetet is, a társaidnak, a világnak, későbbi önmagadnak.
Fűszerkert 
A tenger hívogatón, csendesen hullámzott. Gyönyörű volt, kékes-zöld színű, pont amilyennek képzeltem. Négy évre szerződtünk. Izgatott voltam, tele várakozással és nemcsak én, a többiek is. Kezdők voltunk mindnyájan.
Ő is az volt, a kapitány. Mogorva, magának való ember. Vele indultunk útnak, akkor még nem kedveltük. De ő azt mondta belevágott, mert imádja a tengert és a kihívásokat. Volt egy gyengéje, szerette az erős fűszereket. Igazi fűszerkertje volt a hajón, melyet szeretettel gondozott és nekünk is, kinek-kinek megvolt a munkaleosztása e kertben.
Hallottuk, hogy a többi kapitány sem szereti, mert különc volt, barátságtalan. Engem nem tartott valami jó matróznak és ezért azt gondoltam, hogy rossz emberismerő, de amikor a kertjében tevékenykedtem, úgy éreztem, felfigyelt rám. Egyre többet beszélgettünk. Lassan minden megváltozott, teljesen más szemmel néztem rá, csodáltam őt. Megláttam az okos, művelt, kreatív embert. Ahányszor kikötöttünk, mindig elvitt szórakozni. Színházba, cukrászdába, kávézókba jártunk, TV-ben szerepeltünk, újságot szerkesztettünk. Megismertük a nagyvárosi életet, Írországban profi szinten elsajátítottuk az ír táncot, Németországban filmet forgattunk Michael Schumacher életéről, Székesfehérváron belecsöppentünk II.András király udvarába, Kolozsváron a kalózok bezártak egy sötét házba, ám szerencsésen kiszabadultunk, ezért árvaházban jótékonykodtunk, Székelyföldön táboroztunk, extrém sportokat űzve. Mindenben jeleskedtünk, igazi nyerő csapat voltunk. Aztán két év után, egy éjszaka hajótörést szenvedtünk. Azóta nem láttuk többé őt.
Később más hajóra szálltunk, más útjaink voltak. Egyszer-egyszer hallottunk róla, azt beszélték, magányos tengeri farkas, vad vízeken vitorlázik és még vadabb helyeken jár.
Hamarosan lejár a szerződésünk. Vegyes érzésekkel gondolok vissza az elmúlt időszakra. Egy-két hajóskapitányt leszámítva, jó volt a matrózélet. És igen, sokkal több volt a jó benne mint a rossz. De most találkozni fogunk a mi bátor, belevaló kapitányunkkal. Üzenetet küldtünk neki, hogy várjuk a záróünnepségre, nem hiányozhat, hiszen fontos része volt az életünknek.
Visszaüzent: ott lesz!
Az utóbbi időben, egyre gyakrabban gondoltam vissza a magyarórákra. Csak most jöttem rá, hogy a Tanár úr gondolkodni tanított minket, és nem arra, hogy bemagoljunk bizonyos tartalmakat. Mindig más módszerei voltak, mint a többi tanárnak, ezért nehéz volt megszokni, megérteni az ő stílusát. Egyik legjobb példa erre az, mikor a Szigeti veszedelmet tanultuk, és elő kellett adjunk egy jelenetet a szövegből. Akkor egy óriási értelmetlenségnek tartottam, bár sokat kacagtam az óra alatt. Most azt a részt tudom a legjobban, megértettem a teljes mű lényegét. Ha a Tanár úr “szárazon” adta volna le a leckét, diktálva, akkor biztos nem emlékeznék a műre évek után is ilyen jól. Most belátom, hogy igen, hasznos volt az a “színjáték”.
Akkor jöttem rá legelőször, hogy a Tanár úr egy igen értékes ember, mikor meghallottam, hogy Ugandába utazott. Őszintén beismerem, hogy erre a tulajdonságára sajnos nem az a két év alatt jöttem rá amikor tanított, hanem jóval utána.
Mindig szeretettel gondolok rá, hiszen egyik volt azok a tanárok közül, aki nem az érettségire, a magolásra tanított, hanem a gondolkodásra és az életre próbált nevelni.
Kilencedik osztály, kezdtem, és megígértem magamnak, hogy az iskola kell legyen a legfontosabb dolog az elkövetkető négy évben. Tizenkettedik, végzem és tudom hogy csakis az emberek miatt érte meg négy évet iskolába járni. Megismerni az osztályt, úgy, mint soha. Kiélvezni az időt a tanárokkal. Talán ez a hiba abban, hogy családdá váltunk. És most el fogjuk hagyni a családot… Ez a leggyakoribban feltett kérdés az utóbbi időben, mi fog a legjobban hiányozni, vagy mi a legkedvesebb emléked az elmúlt időszakból, ami szerintem egy lehetetlen kérdés, mert nekem minden pillanat hiányozni fog. A tanórák, tényleg, hiszen olyan tanáraink voltak, akiknek szinte a saját gyerekeik voltunk. Mindent megkaptunk amit csk akartunk tőlük, információt, törődést, élményeket.. A szünetek amikor el kellett szaladni ide-oda, de mindig közösen. Az osztálytársak. Nem is, a barátok, mert osztálytársak voltunk, de most már barátok. Együtt szenvedni a teszteken, ellógni (véletlenül párszor), kirándulni, sírni. Mert lehettek örömkönnyek vagy okozhatta szomorúság őket, mindig megoszthattuk egymással. Zoli bácsi, neki is sok köszönet. A kirándulások mindenfele, a legjobb csapatokkal. A frisbee meccsek, a közös kérdőívezés a sofőrsulik közben, versenyek, közös projektek, osztálcsoport, pének délutánok, la Papion, csoportmunkák, uborkázás XD, Kahoot, órák az udvaron, farsangok, gólyatáborok, gólyabálok, ehetetlen ételek a kirándulásokon, szívecske,volt tanárok, új tanárok, a „veterán” tanárok, új osztálytársak, ballagások, félcipő, az ablak és a kamera, a parfüm, fuuu… Minden, minden olyan jó volt. És nincs vége, csak egy újabb szintre értünk az élet játékában. Meglátjuk, hogy mit hoz a holnap. De köszönöm mindenkinek, hogy velük élhettem át ezt a négy évet. ❤