Az élet élni akar

Odakint még mindig hideg van, de azért valamennyien érezzük, tudjuk, hogy ez már úgysem tart sokáig: nemsokára jön a tavasz, és a bizsergető napfény melege átjárja meggémberedett tagjainkat.

A külső természet és az emberi lélek belső világának összefonódása nem ritka az irodalomban. Évszázadokon keresztül költők egész sora próbálta saját gondolatait a természet képeivel azonosítani.

Próbáljuk megfogalmazni mi is azt a reménységet, amit a tavasz eljövetele hordoz!

A feladat: írj egy kis történetet, ami a következőképpen ér véget.

“Akkor értettem meg igazán, hogy nincs örök tél és nincs örök halál. Ahogyan a virágok szépsége mulandó, ugyanúgy mulandó a hervadásuk is, hiszen a magokból mindig új élet sarjad és új virág növekszik.”

A történet témája bármi lehet, saját élmény vagy fikció, rád van bízva.

A lényeg, hogy a fenti gondolat logikusan következzen a soraid végén.

Határidő: március 28., szerda este.

 

Reklámok

Az élet élni akar” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Minden ember életében vannak nehéz szakaszok, ahogy az én életemben is eljöttek azok. Amikor 5 éves voltam kiderült hogy édesapámnak kevés ideje van hátra. Amikor édesapám örökre lehunyta szemét én a korházi ágya mellett letérdelve sírtam. Amikor bejött az ápolónő egy dobozt nyujtott át nekem . Én meglepődve érdeklődtem , hogy milyen doboz ez. Az ápolónő csak annyit mondott, hogy édesapám ajándéka. Én kinyitottam a dobozt és nagyon sok levelet pillantottam meg. Miközben mentem haza azon gondolkodtam, hogy vajon mi van a levelekben, mert minden borítéknak volt adva címe. A dobozban 2ö levél volt. Kint hátborongató idő volt , leültem a kanapéra és elövettem a dobozt. Az első levél címe az volt, hogy: “Az elsoő szerelem” .ÉN visszaraktam a levelet, mert még csak 8 éves voltam . Telt múlt az idő eljött az első szerelem az életemben amikor 16 éves voltam . Belenyítottam a levélbe , édesapám olyan dolgokat írt le amiket azon a nap kellettt volna nekem mondjon. Könnyes szemekkel olvastam el a levelet. A levél végeén az állt , hogy :”Édesapád szeret!” Majd rendre elolvastam a leveleket, ahogy következtek az életemeben a dolgok. Volt egy olyan amiben leírta hogy mindig bocsájtsak meg édesanyámnak ha veszekedek vele, mert ő szeret a világon a legjobban. Én úgy cselekedtem ahogy édesapám írta . Végül eljött az a nap amikor betöltöttem a 70. életévem és kibontottam az utolsó levelem aminek címe ez volt:” Az utolsó nap”. Ennek a levél végén a következö sorok álltak:” Remélem egy csodálatos életed volt és csodás embereket ismertél meg életed során , még akkor is ha én nem lehettem melletted. Ne félj a haláltól, mert fogunk találkozni és akkor elmeséled, hogy mi történt miután én elmentem. Édesapád nagyon szeret és szeretni fog a végtelenségig.”
    Mindig abban a hitben éltem az élet akor szép és jó ha minden úgy történik ahogy kell, mindne a maga rendjén. De rájöttem, hogy az élet mindig megáld apró de mégis sokat érő dolgokkal. Az én életemben nagyon sokat jelentettek az édesapámtól kapott levelek. Mikor az utolsó levelet is elolvastam akkor értettem meg igazán hogy nincs örök tél és nincs örök halál. Ahogyan a virágok szépsége mulandó ugyanúgy mulandó a hervadásuk is, hiszen a magokból mindig új élet sarjad és új virág növekszik.

  2. Az életemet, azt hiszem másokhoz hasonlóan úgy őrzöm, mint egy kis virágot. Félek közel engedni bárkit is, mert mi lesz akkor ha tönkre teszik a virágomat? Belém rögződött az a gondolat, hogy nem nagyon van olyan ember aki úgy közeledik önszántából, érdekek nélkül, hogy csak vigyázni szeretne a virágra. Talán sok virág azért hervad el, mert közeledne az életmentő víz, de ellökjük magunktól, mert félünk tőle.
    Ha elhervad a virág akkor minden veszve van? Mi történik ha meghal a virág, ha meghal bennünk valami? Azt hiszem mindig újra lehet kezdeni, új magot ültetni és azt gondozni, napról napra. Majd egy új virágra ügyelni jobban, mint az azelőttire. Több embert is láttam tönkre menni,és aztán felállni, újra kezdeni, s talán akkor értettem meg igazán, hogy nincs örök tél és nincs örök halál. Ahogyan a virágok szépsége mulandó, ugyanúgy mulandó a hervadásuk is, hiszen a magokból mindig új élet sarjad és új virág növekszik.

  3. Az idei tél lassan jött el, inkább borongós, mélabús napok voltak. Se nem fáztunk, nem is fagyott, hát még a hóesés…méltán hangzott el a kiáltás…hol van már a tavalyi hó?
    Elmúlt a nem fehér karácsony, jött a szürke újév, elfogyott a vakáció is, de az időjárás csak ment, ballagott a kitaposott, langyos útján.
    És amikor a naptárban a tél vége felé jártunk, hát akkor megjött a már nem várt hóesés, hideg, fagy. A kibújó hóvirágok fejét újra és újra betakarta a fehér hóbunda. Örültem a télnek, szánkóztam, sízem, nevettem, fáztam. Ám éreztem, hogy már nem szívesen fogadom, hisz a tavaszt várom, mely azonban valahol elakadt, megtorpant. Elkeseredtem, hát már sosem lesz tavasz, örök télben kell élnünk?
    De a minap ablakomon behatoltak a nap első sugarai, majd nagytata kertjéből eltűnt a hóbunda és az ibolya kezdte nyújtogatni csodás illatú szerény szirmait. Akkor értettem meg igazán, hogy nincs örök tél és nincs örök halál. Ahogyan a virágok szépsége mulandó, ugyanúgy mulandó a hervadásuk is, hiszen a magokból mindig új élet sarjad és új virág növekszik.

  4. Alig érzem amint a fagyos víz a sebemet mossa. Nem tudom hogy a hideg miatt, vagy már tényleg annyira megszokottá vált . A térdemről előbb sáros víz folyik, majd mikor a seb már látható volt, a piszok színét felváltotta a vér élénk piros színe, s lassacskán az is eltűnt. Kirázott a hideg és ezt annak jeléül vettem hogy elég volt a sebtisztogatásból, mert legközelebb nem a lábamon levő karcolást kell ápolgassam hanem majd fekhetek az ágyban tüdőgyulladással. Belátom, hogy nem a legokosabb dolog november elején a patakban mászkálni, de ez nekem megszokott. Sokszor mosom le ott a sebeimet, mert könnyebb ,mint hazamenni. A patakocska épp a fenyő erdő alatt csörgedezik, s másik partján egy diófa áll. Magas, és már sárgul a lombja. Nagyon idegenül néz ki a fenyők mellett. Talán hasonlít picit hozzám. Mindketten különcök vagyunk. De ez nem véletlen. Ezt a diofát nagytatám ültette amikor megszülettem. Egyszerre nőttünk, s ez számomra az a hely ahol végre csöndben lehetek. Ezért is töltök sok időt itt és mászkálok a fára. Ez már csak élvezet, habár sokszor esek le, amit nem élvezek igazán, de nem is zavar. Ez a fő oka annak hogy néha leszaladok a patakig: lemosni a sarat a sebeimből.
    Kezdett hideg lenni már, úgyhogy hazamentem. De a következő nap visszamentem. Újból és újból és újból. Gondolkodni. Pihenni. Az ősz viszont nem kegyelmezett, és a sok dühöngő vihar után már a nap se mert kibújni a fellegek mögül. A fa nem volt messze ültetve a lakásomtól, pár percre volt csak szükségem, hogy a város szmogfelhőjéből az erdő fölött fenyegető viharfelhők alá jussak. De engem ez sem ijesztett el, minden nap elmentem a diófához. Láttam ahogy alatta a diók a sárba taposva bújkálnak, s néha rémülten kaptam az ágak után amikor a szél ezekkel együtt rázogatott, de soha nem féltem. Bíztam a természetben, jobban, mint bármilyen emberben, valami különös, leírhatatlan módon.
    Bármennyire is ragaszkodtam a fához, a napok rövidültek, hidegebbek lettek, és folyamatosan kevesebb időt töltöttem ott. A patakban már nem kellett a lábamon szerzett sebeimet tisztogassam, mert a föld már fagyos volt mikor néha lecsúsztam a fa ágairól. Csak otthon vettem észre a kályha melege mellett, hogy a kezemen a bőrt össze-vissza karcolták az ágak. Jó volt a foróság körül ülni, fel se tűnt, hogy úgy telt el egy hét, hogy a fára se gondoltam. Kinyitottam az ajtót és nagy meglepetésemre az arcomba ütköző esőcseppek között valami, hópehelynek tetsző apróságok is szállingóztak. Azok is voltak.
    A szemeim sarkával kerestem a fám csupasz ágait, amik már messziről üdvözölni szoktak, de most nem találtam rájuk. Futólépéssel értem a patak partjához, s dermedten néztem. Hogy mit is? Semmit. A diófából már csak a gyökerek maradtak, s az erdő is megcsonkítva állt. Nem mentem közelebb. Hazamentem.
    A következő utam tavasszal vezetett a fához. Nem tudtam elviselni hogy azért veszett el, hogy az emberek melegedhessenek télen. Nélküle nem volt igazi az a természet amit én megszerettem. De úgy döntöttem nem kerülgetem tovább a helyet.
    A diófa gyökere rohadni kezdett az olvadó hó nedve alatt. Megkapargattam, s egy apró lila virágot vettem észre. Akkor értettem meg igazán hogy nincs örök tél és nincs örök halál. Ahogyan a virágok szépsége mulandó ugyanúgy mulandó a hervadasuk is, hiszen a magokbol mindig új élet sarjad és új virág növekszik. A diófa életet adott a virágnak. S talán majd a virág is valami másnak. Bár az ember elrontotta egyensúlyt, a dolgok mégis helyrejönnek. A jó nem vész el, csak átalakul. Hiába szomorkodtam a fa miatt, az élet tovább kellett hogy menjen és a szépséget bárhol meg lehet találni.

A Te gondolatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s